VAGYOK, AKI VAGYOK...
- Szösszenetek -
A túlélő
Az ideális asszony
- Johanna Asszony! Asszonyom! Ezt nézze……..- rohant be a hűvös nappaliba a szolgálólány és a kezében levő újságot lobogtatta.
- Edina! Már ezerszer mondtam, hogy higgadtan, nyugodtan és kulturáltan viselkedjen! Azt akarja, hogy kidobjam? – szólt az idős nő, aki békésen, egyenes derékkal ült a nappali egyik szegletében egy nagyméretű, századelős fotelben.
- De Asszonyom! Ön lett az Év Embere a Fors magazin szerint. – kiabálta az ötvenes éveit taposó, kissé molett benszülött asszony.
- Edina! Nem Fors, hanem Forbes! Tényleg? Kérem adja ide az újságot és menjen a dolgára! – szólt a nő keményen. Majd a kezében levő gyermek képeket letéve, nekiállt az újságot olvasni.
Az újság címlapján egy idős európai származású asszony képe nézett vissza, akit gyerekek vettek körül és boldogan ölelték. A kép felett nagy öles betűk hirdették, hogy az év asszonya JOHANNA BEHREND, az árvák megmentője. Az újság belsejében levő tudósítás éppen az ország tizedik árvaházának átadásáról szólt, amelyet – mint eddig az összeset – Johanna asszony támogatott.
Az ajtón kopogás hallatszott.
- Herein! – szólt a válasz és belépett egy kifogástalan öltözetű mulatt férfi.
- Asszonyom! – szólt a titkár – Az újságíró megérkezett. Elég erősnek érzi magát, hogy riportot adjon? Szüksége van valamire? –
- Minden rendben van Rudolf! Nyugodtan mehet és engedje be az urat.
A riport a szokásos módon zajlott. A feltett kérdések főleg a majd 9o éves asszonnyal voltak kapcsolatosak, az életerejéről, a munkabírásáról, az életéről, a származásáról kérdezték, a múltjáról. A válaszok pedig mindig csak a gyerekekről, a szeretet, a család fontosságáról, az anyai szeretetről, a gyerekgyilkosság elítélésről szóltak. Szócsaták szinte sohasem voltak, hiszem maga a riport össz-vissz 1o percig tartott, tarthatott. Ennyit engedélyezett csak a titkár az úrnő parancsára. És ez eddig minden riportnál így volt, most is.
A riporter elment. Johanna hűvös és kimért tekintette azonnal megváltozott. Düh és harag tükröződött. – Mit gondol ez a zsidófajzat, hogy a múltamról kérdez? Már ezerszer megmondtam, hogy nem nyilatkozom. Verdammt… - mondta és az addig a kezében szorongatott bottal a parkettára ütött. Majd nagy nehezen felállt.
– Még hogy mi volt a háború alatt? Hogy volt-e családom, férjem? Ki ez a disznó, hogy ilyet mer kérdezni? – mondogatta és a kandalló feletti képekhez botladozott. A sovány, alig 5o kilós testet alig bírta mozdulásra ösztönözni. Hiába volt beteg, az arca, az öltözete, hajviselete és a viselkedése magabiztosságra, határozottságra és önfegyelemre utalt.
Odaért a fényképekhez, amelyek között sok volt a gyerekekről készült. Többségében az árvaházi megnyitókon készültek és mosolygó gyermekek vették körül. De volt közöttük egy régi, megsárgult fotó is, amely a többi fotó mögött volt lefordítva. Rajta egy fiatal, büszke anya 4 gyönyörű leánnval, egy kisfiúval és egy katona ruhás ijfúval.
Megemelte a képet, csókot nyomott rá és megfordította. A kép hátulján az alábbi szöveg volt olvasható:
Johanna Maria Magda Goebbels
az ideális német asszony.
A Gonosztevő
- Senor Ugarte! Ébredjen! – a hang erősödve közeledett, majd az ágy mellett hangzott fel, miközben a tűző nap hirtelen arculütésként érte az ágyban fekvő férfit. A függöny mögül 3o fokos meleggel csapódott a tüzes nap fénye a sápadt orcára.
- Ne, Gustavo! Mondtam már, hogy nem kelek fel ilyen korán. – szólalt meg és durcásan visszabújt a takaró alá.
- Senor Ugarte! Elnök úr! Ezt el kell olvasnia! – mondta Gustavo és az ágyra dobta a friss újságot. – Ön vezet! Uram, uram, megnyerte a választást! Ön az ország elnöke! Az internet is tele van a hírrel! –
Aldolfo felugrott az ágyból, de vissza is huppant. A vérnyomásával még mindig baj volt. Elkapta az újságot és elolvasta a hírt. Az előre jelzések alapján 3o %-os előnnyel vezetett a szocialisták előtt.
Felnézett, de nem tudott megszólalni. Nekikezdett az öltözködésnek. Közben átgondolta a napi tennivalókat. Bement a fürdőbe, miközben Gustavo rendet tett a szobában és kikészítette az úr ünnepi ruháját. Adolfo a fürdőben megnyitotta a zuhany csapját, beállt a jéghideg víz alá. Élvezte a fájdalmat, szüksége volt rá. Már elmúlt 4o éves, de semmi férfiasság nem volt a testén, csenevész, sápadt bőrű volt, európai vonásokkal teletűzdelve. Tele volt gátlásokkal, bűnbánattal. Ennyi idősen csak rosszul sikerült próbálkozásai voltak a másik nemmel. A saját neméhez történt közeledését pedig el akarta felejteni. Viszont a szeme határozottságot, erőt és biztonságot sugárzott. És még meg sem szólalt, már maga mellé állította a hallgatóságot.
Zuhanyzás közben átgondolta az eddigi történéseket. Hogy hogyan lett képviselő a Radikális Párt színeiben, és most 6 év múlva a dél-amerikai ország elnök jelöltjeként indult és meg nyerte a választásokat. Sajnos szülei nem élhették ezt meg. Ezt nagyon sajnálta. Az élet sokkal tartozott neki, de ő ezt mind visszaszerzi, megszerzi magának, akár erőszakkal is, mondogatta magának.
Sajnos nem ismerte édesapját. Anyja az európai háború végén érkezett az országba, ahol már terhesen férjhez ment egy művészhez, aki anyagi biztonságot szerzett a családnak. Anyja viszont sohasem beszélt apjáról. Csak annyit tudott meg, hogy meghalt a világháborúban. Soha semmit nem árult el. Élete utolsó éveit betegen, megkeseredve, háborodottan töltötte egy elmegyógyintézetben. Nevelő apja, az iszákos és kábítószeres Eduardo, soha sem ölelte, nem szerette, de nem is gátolta, de nem is ért hozzá. Csak annyit csípett el szülei veszekedéseiből, hogy mindig valamiféle „Gonosztevőt” emlegetett Eduardo. De, hogy ezt kire mondta, soha nem derült ki.
Nevelőapja pár évvel korábban halt meg túladagolás következtében. Szerencsére művei sokat értek, így Adolfo jól élt, az örökölt villában Evitaval. Evita imádta őt. Még fruska volt, igazi gyereklány testtel, de a szex terén már járatos volt. Soha nem jelentek meg együtt a nyilvánosság előtt. Viszont szüksége volt a simogatására, az ölelésére, a becéző szavaira, amit sohasem kapott meg anyjától. És Evita elfogadta ezt a szerepet, megtette azt, amire neki szüksége volt a privát szférában. Soha nem lázadt, soha nem beszélt. Nem voltak barátnői, gyakorlatilag mindig el volt szigetelve a világtól. Most is az ország másik végén volt a választások ideje alatt egy villában a kutyákkal és a szolgálókkal. Ha szüksége volt rá, üzent és már hozták is. És addig maradt, amíg ő akarta és sohasem akarta sokáig.
Kilépett a zuhany alól, megtörülközött és neki állt a borotválkozásnak. Nagyon vigyázott a kinézetére, főleg a bajusza formájára. Mikor befejezte, megolajozta kezét és átsimította ébenfekete haját és lelapította az elszabadult rövid hajszálakat.
- Senor Ugarte! Itt van a protokoll főnők! – hallatszott kintről. – Beadom a ruháját Uram. -
Adolfo összeszedte magát és belenézett a tükörbe. Kinyitotta az ajtót, bevette a ruhákat és komótosan felöltözött.
Büszke volt magára. Az európai származására, az egyetemi végzettségére, a többnyelvűségére, az eddig megjelent könyveire, az eddigi szónoklataira. Tudta magáról, hogy kiváló szónok. És ennek köszönheti a Radikális Párt is a nyereséget. Pedig amikor még egyetemistaként jelentkezett a pártba, szóba sem álltak vele. Most meg, alig várják, hogy adakozhassanak. Az internet és az újságok is tele vannak az ő szónoklataival. Tv csatornák várják, hogy kinél nyilatkozik. Válogathat az ajánlatok közül.
Kilépett a szobába és szembe találta magát a stábbal.
- Indulhatunk Elnök úr? – kérdezte a stábfőnök. – Már várják a Nemzetgyűlésben. Kéri a beszédét még egyszer? –
- Benito, hát még mindig nem jegyezted meg, hogy egyszer elolvasom és kivűlről tudom?! – mondta szemrehányóan Adolfo. – Kérlek mondd meg a sofőrnek, hogy a Nemzetgyűlés előtt ugorjunk el a temetőbe anyám sírjához. Itt az alkalom, hogy köszönetet mondjak neki.
- Elnök Úr! Nézzen ki az ablakon kérem! – szólt Gustavo és már ki is nyitotta az ablakot.
Adolfo kihajolt és perce megijedt. Megijedt a tömegtől, amely harsogva üvöltött. Az ő nevét üvöltötte! – Adolfo! Adolfo! - És ez volt az a hang, az a zúgás, amely őt erőssé, hatalmassá tette. A több ezres tömeg kantálta a nevét. – Presidente Ugarte! Abajo los comunisti! Abajo los judio! – volt a táblákon, amelyeket a vállukon hoztak.
Pár perc múlva megállt az autó a temetőben.
– Várjatok meg, egyedül megyek. – szólt és kiszállt. Odasétált a sírhoz, amelyen friss virág volt és letérdelt. – Köszönöm Anyám! – mondta és csendesen elmormolt egy imát. Felnézett és megtisztította a portól a síron levő kivésett nevet:
Evita Ugarte,
alatta pedig a leánykori név
Eva Braun.
A Kiválasztott
- - Nem és nem! Nem engedlek el! Te is meg fogsz halni, mint eddig mindannyian!
- - Nagyon fáj, hogy ezt kell mondanom Anyám, de akkor is elmegyek, nem kell az engedélyed. Már elmúltam két éves. Azt mondtad különleges vagyok. És a Vének tanácsa is döntött, én vagyok a Kiválasztott. – majd konokul megfordult és a hátát mutatta anyjának. – Értsd meg, nincs más lehetőség. Nekem kell mennem! Én vagyok a Kiválasztott. – mondta és lassan visszafordult.
- - Kisfiam! Tudod, hogy hányan vesztek oda már? És ki tudja, hányan bolyonganak a vadonban, mert nem találták meg az Utat? Hát ezt akarod? Meg akarsz halni? Vagy az akarod, hogy öreg szüleid belehaljanak a bánatba? – és sírni kezdett.
- - Anyám! – majd meggondolta magát és inkább apjához fordult – Apám, Te is így gondolod? –
A megszólított idősebb volt, fajtája megbecsült példánya. Csendesen ült a tűz mellett és csak halk hümmögéssel kísérte a perpatvart. Néha bekapott egy pirított gilisztát az odakészített tálból és hosszasan rágta. Szőrzete már megritkult, hiányzott a fénye és ereje, de a hasán még mindig észrevehető volt a jellegzetes fehér szín.
– Mamma! Engedd el! Mennie kell! Hát hagy menjen! – mondta és újra a tűzbe révedt a tekintete. Emlékei előtörtek és rájött, hogy nem gátolhatja meg fia útnak indulását. Több mint 9 éve ő is pont ezt tette. Neki viszont nem sikerült…. Ránézett az egyik végtagjára, amelyről hiányoztak a gyilkoláshoz és túléléshez szükséges karmok.
- Rouma! Hát Te is megőrültél?! – és választ sem várva földhöz vágta a vacsorának való gilisztás-tálat és sírva vonult a vackába. – Én mindig mondtam, hogy a Fehér hasúak meggondolatlanok és könnyelműek. - Még sokáig hallani lehetett a motyogással egybekötött szipogást.
- Na, ma sem eszünk! – konstatálta a helyzetet az apa. - Gyere csak közelebb Fiam! – mondta Rouma és abbahagyta a falatozást. Erina közelebb ment apjához és leült a lábaihoz közel a tűzhöz.
- Mesélj Apám! Tanulnom kell, hogy túléljem az Utat. Mindent tudni akarok. – És Rouma mesélni kezdett. Mesélt arról a tíz évvel korábbi szörnyű télről, amely megharmadolta a koloniát, a járványról, az éhínségről, és a Sapiensek állandó jelenlétéről, amely kihalással fenyegette fajukat. Mesélt a Vének gyűléséről, amely döntött a Kiválasztottról. És mesélt az Útról, a gyötrelmekről, a veszélyekről és az Új Földről, amelyet csak egy hatalmas SÁV választott el és amely akkor csak álom maradt. Miatta. Mert neki nem sikerült. De túlélte. Túlélte, de milyen áron?! Beszélt a szégyenről, a fájdalomról és az évekkel korábban újra feltörő reményről.
- Büszke vagyok Rád, Fiam! Tudom, Te megmented a koloniát. Tedd, amit tenned kell. Járj szerencsével…. – mondta, majd hirtelen elbóbiskolt.
- Aludj csak Apám! – mondta Erina és csókot nyomott apja arcára. – Mire felébredsz egy holdtölte múlva már vissza is tértem. – mondta, majd benézett anyjához is, de már ő is elaludt. Betakarta, adott egy csókot az arcára és útnak indult. Meg kell találnia az új Vadont, a túlélés lehetőségét, az új Otthont, ahol bőséges az élelem és nincs sapiens-veszély.
........
Az autó nagy sebességgel érkezett az éjszakai esőben. Majd egyszer csak hirtelen fékezéssel, kissé oldalra csúszva megállt az akadály előtt. A vezető kiszállt és közelről is megnézte az úton levő akadályt.
- Mi a fene?! Szívem, látod Te is? Ez már a harmadik sündisznó, amelyik az útra tévedt. Szerinted visszavigyem az árokba? – mondta és kesztyűs kezével óvatosan megemelte az összegömbölyödő sünt.
Nyakamon a kábel 2.
Tisztelt Kábeltévé!
Én az Önök kábeltévés-internetes ügyfele vagyok. (ügyfélszámot most nem tudom fejből és túl mérges vagyok, hogy megkeressem)
Tisztelettel jelzem, hogy van már kb. 1oo hibabejelentésem Önöknél, viszont netem még mindig nincs. Vasárnap óta egyáltalán nincs, de előtte is csak pár órára. Több óráig nem volt kábeltévé, de az visszajött és így jelentősen csökkent a bennem levő feszültség.
Azt is elismerem, hogy a szerelők itt tüsténkednek az utcában a villanyoszlopon, de az eredmény elmarad. És már be sem mernek jönni, csak az utcáról kiabálnak be, hogy ma befejezik a munkát és nem tudják mi a baj.
Tisztelettel kérem intézkedésüket, hogy használni tudjam azt az internetet, amit megfizetek.
Több variációt is el tudnék képzelni:
1) megjavitják végre-valahára
2) kérik az elnézésemet (nem biztos, hogy pozitivan állok hozzá a kéréshez)
3) türelmet kérnek tőlem (de jelzem, hogy ez már elfogyott)
4) nem kérik a számla kiegyenlitését (ennek nagyon örülnék, de ettől nem lesz net)
5) biztositanak számomra egy mobil internetet
(- egyrészt hogy net-függőségemet kezelni tudjam,
- másrészt, hogy a munkámat el tudjam végezni a gépen,
- harmadrészt, hogy gyermekem a vizsgaidőszakban puskát tudjon csinálni magának,
- negyedrészt, hogy anyámat elérjem végre a skypen, mert különben felhiv és ezt ne kivánják nekem....)
6) megadnák végre a helyi szerelők mobil számát (hogy ne Önöket zaklassam állandóan) és vihessek nekik kávét.
Köszönöm megértésüket és GYORS (!!!!) intézkedésüket.
Ügyfél
Ellopták a Húsvétot!
ELLOPTÁK A HÚSVÉTOT!
A húsvét menetrendszerűen érkezett, amelyet megelőzött a szokásos tervezés – szervezés - előkészítés. Amikor péntek este a bevásárlás – elpakolás – előkészítés után hullafáradtan lefeküdtem aludni, még egyszer utoljára átgondoltam a tennivalókat és mindazt, ami még előttem áll feladat és tortúra szombat reggeltől vasárnap délig.
Szóval ébresztő fél hétkor, kalácstésztát begyúrni, keleszteni. Húst kivenni a fagyasztóból, krumplit meghámozni, porszívózni, porzsákot kicserélni, szemétkukákat összegyűjteni, ablakot megmosni, mosást bekészíteni, vasalni, tojást főzni, sonkát kuktába tenni.
Szemetet kivinni, mert hétfőn automatikusan megjelenik hajnalban a kukás és ha elfelejtem, több heti hulladékot kell egymásra préselni vagy a szomszéd kukájába orvul becsempészni avagy a munkahelyi kukáig eljuttatni feltűnésmentesen. De tévedtem, a kukás nem jöhet hétfőn, hiszen ünnep van, ráérek a hulladékkal, majd kedden jön és magáévá teszi a cuccost.
Természetesen a főzés – takarítás – sütés bermuda háromszögéből kitörve rohanás a fürdőbe egy kis privát szférára, festés, szőrtelenítés, berakás, fésülés. Aztán sietni kell, hogy le ne maradjak a Barátok közt éppen aktuális részéről és hullafáradtan be az ágyba, hogy másnap vidáman, szépen, üdén tudjam fogadni a vendégeket.
Szóval lefeküdtem aludni. Az álom mezsgyéjén lebegve, magamat könnyeden repkedve láttam pár centivel a zöld réten. Kezem egy csodaszép Banderasos-férfi kezében, aki szerelmes nézéssel csüngött tekintetével a már-már áttetszőnek tűnő ruhám dekoltázsán. Nem bántam, oly selymes volt a tekintete, oly határozott volt a keze szorítása, oly izgató volt az a kis szőr a mellkasán. Megsimogatta az arcomat, és kezével végig simitott a vállamon, egyre lejjebb és lejjebb. …. és az a fantasztikus sárga fény, amely a szeméből villogott…… Sárga fény??? Villogás??? Na, ne! Igen, sárga, villogó fény!
- Uramisten! A kukás! Jézusom, ébresztő! Kedd van, mennem kell dolgozni! – ugrottam ki az ágyból. Olyan hirtelen ugrottam fel, hogy megszédültem és ahogy két lábra álltam, rögtön neki is estem a szemben levő tükrös szekrénynek. Erre kinyitottam a szemem és megijedtem attól a nőtől, aki velem szemben állt. Hátraléptem, de az ágy nem engedett tovább, ezért megbicsaklottam és visszazuhantam arra.
- Oké, hogy kedd van, megyek dolgozni………….ha tudok, de most mi van??? Nem értem. Voltak tegnap vendégek? Sikerült a kaja? Ehető volt a süti? –
Elkezdtem gondolkodni. Erősen, de nem ment. Érthetetlen okból egyszerűen nem tudtam emlékezni.
- Atyaisten! Annyit ittam, hogy amnéziám is lett? – gondoltam. – Anyósom mit szólt? Ízlett neki a főztöm? – Próbálkoztam, próbálkoztam, de nem sikerült. Egyszerűen amnéziás lettem. Mindig tudtam, hogy nem főzök jól, de hogy amnéziát okoz a főztöm, azt azért nem gondoltam volna. - És mi van a többiekkel? Lehet, hogy ők is? – néztem a mellettem szundító férjemre.
Rodin gondolkodó figurája kutyafüle volt ahhoz, amit én ott, akkor végrehajtottam az ágyon ülve. Végignéztem magamon, hogy vajon az amnézia tünetei kívülről is felismerhetőek-e, de semmi furcsát nem láttam. A szokásos rémisztő reggeli kinézet volt az egyszerűen.
És akkor rájöttem:
- Ellopták a Húsvétot! – Mindig azt kívántam, hogy ne legyenek ünnepek, mert elegem van a fárasztó készülődésből és még fárasztóbb vendégfogadásból, a kényszermosolyosvendégeskedésből, a dugig-evésből Bilagittal és Espumisannal és szűnjön meg végleg. Valaki odafönn meghallgatta a kívánságomat és huss ellopta a Húsvétot.
Eszembe jutott másik megoldás is, miszerint átaludtam az ünnepeket. – Oké, de akkor mit ettek a többiek? És nekem, miért nem adtak? – és a másik megoldás, miszerint egyszerűen elfelejtettem a húsvéti traumát. Meg volt és kész. Mind egy feledhető emlék, már ki is lépett az agyamból a történés feltámadással együtt.
Ahogy így fájdalmasan töprengtem (isten bizi fájt a gondolkodás!), megmoccant Nyuszó-muszó az ágy másik oldalán:
- Drágám! Ne izgulj, kivittem a kukát. Írta az újság, hogy húsvét miatt szombaton reggel jönnek. – majd újra mély szuszogásba kezdett.
Nem tudtam megszólalni. Először is örültem, hogy nem vagyok amnéziás, hogy nem lopták el az ünnepeket. Megígértem magamnak, hogy minden percét ki fogom élvezni anyósostól, Bilagitostól az ünnepnek.
De, azért éber leszek, nehogy ugyanez megtörténjen velem. Közeleg a Pünkösd hétfő!!!
Meztelenül is szép vagyok?- 3.
Az ikrek
„Drága Aranyom!
Remélem jól vagy és használnak a kezelések. Következő héten meglátogatlak. Itthon minden rendben. Képzeld véletlenül rányitottam a fürdő ajtót a lányunkra, aki éppen vizes törülközővel dörzsölte a mellét. Amikor kérdeztem, hogy miért csinálja,azt mondta az iskolatársai mondták neki, hogy ettől majd gyorsabban nőnek.
Jót kuncogtam a drágán. Kérlek, majd beszélj vele, ha hazajössz.
Nagyon hiányzol. Szerető férjed”
Ez volt az a levél, amelyet a családi archívumban fedeztem fel és felnyitotta a szemem és rávilágított a történések hátterére. Egyrészt azért, mert talán ez volt az a mozdulat, amelyet akkor és ott a fürdőben tizenvalahány évesen nem kellett volna megtennem. Mert, ha akkor nem teszem meg, akkor talán normálméretűvé fejlődtek volna és nem ilyen óriássá duzzadnak. Másrészt, megerősített abban a hitemben, hogy én mindent el tudok intézni. Ha én el akarok érni valamit, akkor ott kő kövön nem marad. Lásd például az ikrek. Persze, elég lett volna kevesebb és kevésbé erős dörzsölés is, de most már mindegy….
Szóval még fejletlen és lapos mellkasú leányzó koromban hittem az akkori női praktikáknak, így az akkor nagyon divatos vizes törülközős-dörzsöléses módszerben. Hogy ettől, vagy mástól, a hajlamoktól vagy a hormonoktól, de az az igazság, hogy az ikrek szinte születésüktől fogva hatalmasak és büszkén vállalták önmagukat. Nem úgy, mint én őket. Rengeteg problémát okozott kamasz koromban, hogy nem tudtam mit kezdeni úgymond asszonyos kinézetemmel és nem tudtam azt összehozni gyermeklány eszemmel. Ami pedig korábban hátrányom volt, az később előnyömmé változott, bár a pontos pillanatot nem tudnám behatárolni. Talán nem is fontos, nem is lényeges.
….és egyszer csak arra ébredtem, hogy meg akarok tőlük szabadulni. Hogy nagy, hogy sokan vannak, hogy elegem van. És megtettem. Megtettem, de nem nagyon. Szóval a helyükre tettettem őket, de a végső döntés az volt az utolsó pillanatban, hogy mégis maradjon a nagyság, csak találják meg végre a méltó helyüket a mellkasom közepén a hónalj helyett. Ne legyenek kancsalok, szomorúak, nézzenek a világra emelt fejjel és bimbóval. És akkor megint új életet kezdtem…. legalábbis azt hittem.
Mai világunkban központi tényezővé vált a nők teste és főleg az ikrek nagysága. Van, aki nagyobbat, van, aki kisebbet akar. Van, akinek pótolni kell. Számlálhatatlan hirdetés ígér csodaszép melleket akár szikével, akár krémmel, akár tornával, akár masszázzsal. Bármit tehetünk, bármit kérhetünk, akár érettségi ajándékul, akár születésnapra, minden elérhető, minden megvehető, akár kedvezménnyel is.
Felmerül bennem a kérdés, megérte-e a sok bánat, a sok kétkedés, a sok bő ruhába rejtés, miért nem mertem hamarabb felvállalni magam úgy, ahogy vagyok. Miért nem fogadtam el a tényt, hogy nekem a jó isten ilyen szépet adott és főleg rögtön kettőt is egyszerre?! Más mennyit küzd azért, hogy ilyen legyen neki….
Soha nem voltam egy percre sem elégedett önmagammal, akár kicsi volt, akár nagy……… ilyen a női természet és ilyen vagyok én is. Nem lehet mindig új életet kezdeni! A régit kell folytatni, az életünket kell ÉLNI, abban a testben, amit használatra kaptunk a teremtőtől.
De miért is minősítem, miért is viszonyítom bármely testrészemet és magamat is másokéhoz? Milyen furcsa az élet. Most, hogy már túl vagyok sok-sok „vadászaton”, megettem ételem javát, elfogadtam azt a tényt, hogy soha nem feleltem meg az éppen aktuális szépségideálnak („Ronda, de finom!”).
Már nem ezeket a testi adottságokat tartom fontosnak. Elfogadtam magam, ÉN ilyen vagyok és kész. És mennyivel más ez az ÉN, mint a most divatos MINDENT NEKEM, MINDENT ÉRTEM, MINDENT RÓLAM…. Szóval, legyen akár kicsi, akár nagy, akár körte, akár alma alakú, akár kopasz, akár bundázott, teljesen minden. Ez ÉN vagyok.
(folyt.köv.: Csupasz barack vagy mediterrán bunda?)
Meztelenül is szép vagyok?- 2.
Boldogtalan (vagy csak annak vélt?) gyermekkoromban több (konkrétabban több tíz) testi hibát véltem felfedezni magamon. Sokáig (pontosabban az ikrek felcseperedéséig) az orrom alakja, formája, főleg nagysága bosszantott a legjobban.
Gondosan kerültem mások tekintetét, gondoltam, ha én nem nézek senkire, mások sem néznek rám.... Így evickéltem az élet mérges tengerén, mígnem egyszer találkoztam egy idősebb tanítóval, egy igazi férfival, aki felébresztette bennem az önbecsülés halovány tüzecskéjét.
Ne gondoljanak rosszra, vagy valami erotikusra. Csak annyi történt, hogy egy a nevelő tanár (később meg tudtam, hogy művészettörténetet tanít) egy nyári tábor étkezőjében, ebéd közben, a hatalmas tömegben észrevett engem (engem???). És nemcsak hogy észrevett, hanem megközelített és megszólított.
Az akkor még nem ismert furcsa tekintettel méregetett és egyszer csak megszólalt.
- Kedvesem, tudtad, hogy egy igazi görög arcéllel áldott meg a sors? - És ez volt az a mondat, aminek hallatán az addig megtört, megroggyant gerincem kiegyenesedett, tartásom büszkévé vált, állam felcsapódott, sörényem - pontosabban lófarkam - hátravágódott, orrlyukaim kitágultak.
- Igen - válaszoltam büszkén - mintha már említették volna.
(Természetesen hazudtam, de a női vér nem válik vízzé....és ezzel az igennel elindultam a férfiak ámítása elnevezésű rögös uton.)
Pedig ezt senki sem mondta még, de akkor ettől a mondattól egy világ nyílt ki előttem és az emberré (pontosabban Nővé) válás csodás és - addig még nem is sejtett - fájdalommal járó útjára léptem.
Csoda történt ott, abban a gyerektáborban. Amikor leültem a többiek közé egy rút, kampós orrú gyereklány voltam, amikor felálltam, akkor pedig az amforákon megörökített görög istennők egyikének éreztem magam. Már látni véltem magam Hesztiaként, a családi élet védőszentjeként, a győzelem istenőjeként, amint Zeusz kocsiját hajtom, Szelénéként, az ősi hold istenség megszemélyesítőjeként.
Ennek az egy mondatnak azonban több következménye is lett. Egyrészt azonnal szerelmes lettem a tanítóba. (Sajnos erről a rossz szokásomról máig nem tudtam leszokni. Szépet mondanak és már szerelmes is vagyok.)
Másrészt rajongója lettem a történelemnek, a művészettörténetnek és a görög mitológiának.
Harmadrészt innentől már nem számítottam a testi bajok közé az orrom formáját.
Már csak azért sem, mert ezzel egy időben törtek utat maguknak az ikrek a nehézségi erő segítségével kifelé a melltartómból.....
De ez már egy másik történet.
Meztelenül is szép vagyok? - 1.
„Egy nő sohasem tudhatja honnan nézik.” – Manci
Barátnőm barátnője szokta mondogatni a fenti gondolatot, amelynek gyakorlati megvalósulása abban tükröződik, hogy mindig ki van sminkelve és mindig tipp-topp. Mivel az ember leánya a sminket a csábítás egyik eszközeként alkalmazza, tulajdonképpen mindig „vadászatra-kész” és így ösztönszerűen is vadászik és jelzésértékűen „levadászható”. És nincs szebb, mint egy vadra váró nőstény….. Itt jegyzem meg, hogy a kozmetikai ipar is ismeri ezt a szituációt, hiszen kapható már a Bagzó macska szemcsepp is.
A szépség tulajdonság, de szerintem nem külső és nem testi, hanem belülről fakadó, ösztönös, talán gyermekinek is mondható. A korábban említett műsorok is erre építenek. Konkrétan a belső, ösztönös szépség kibányászására a magunk által megutált, meg nem becsült, a környezetünk által nem tisztelt és nem méltó helyén kezelt, Belső-Vad (röviden BV) felébresztésére.
Mivel én már „visszavonultam” a vadászatból, így csak külső szemlélőként asszisztálok 18 éves leányzóm gyakorlati „tapasztalatainak” megszerzésénél. Viszont nap, mint nap rájövök, hogy Mancinak mennyire igaza van.
Saját tapasztalat, hogy az évek elszáguldásával kisebb betegségek alakulnak ki, többek között bőrünk egykor vadító fénye is megkopik. Ezt nem is látjuk, hiszen szemünk ereje is veszít egykori erejéből és már nem veszünk észre mindent és mindenkit.
BV-nk gyengülésével és belső tűzünk csökkenésével párhuzamosan viszont tapasztalható a szőrzetünk megvastagodása, amelyet valahogy nem akarunk észrevenni.
Így igen pofátlan megjegyzésnek vettem például, amikor kozmetikusom megkérdezte az egyre ritkábban végzett alsó testtájéki csupaszító – és rendkívül fájdalmas – művelet közben, hogy – „Mi van, „bevetés” lesz?” –
Érdekes, hogy amikor épp az állandó társamul szegődő Lumb Ágó-val megyek dolgozni és végigvonszolom magam a női toalettig, hogy gyakori vizelési ingerem által hajtva útközben beszélgessek egy kicsit „AdögKovácsné” kolleganővel, és a szomszéd irodából kinéz az ajtón a fiatal, „új-hús” kolléga, valahogy kiegyenesedek és a fájó érzés mintha tompulni kezdene….. Többször kipróbáltam, működik. …és nem is kerül sokba!
Szerencsére olyan munkahelyen dolgozom, ahol a nő – férfi ivararány az igen kedvező „sok Fóka – kevés Vadász” aránynak megfelelő. Így boldogan elmondhatom, hogy egészségi állapotom egyre javul, tartásom egyre egyenesebb, szőrzetem a sok tépéstől ritkul, bőröm egyre szebb. Szemem pedig, mint egy igazi vadászé, minden vadat időben észlel…
Köszönöm Manci!
(Folyt.köv.: Kampós orr vagy görög arcél?)
Meztelenül is szép vagyok?
El kell tehát gondolkodnom és nőtársaimnak is, hogy valóban a súlyunk határozza meg a szépségünket?
Valóban a média által sulykolt csontsovány média sztárocskák és új sütetű celebek a követendő példák számunkra?
Hát nem!
De ki vagyok én, hogy mások szépségéről beszéljek? Először a magamét kellene tisztáznom.
Mi is a szépség, hát én szép vagyok? Szóval .......szóval............szóval. Ennyi....
Még én sem tudom. Csak arra emlékszem, hogy gyerekkoromban utáltam magam és csak vártam, csak vártam. Vártam a szépségre, a megszépülésre, a béka csókjára, hogy attól gyönyörű hercegnő leszek. (Lehet, hogy itt rontottam el?)
Furcsa, de ezek a önutálattal teli gyerekkori gondolataim a ..... éves (a fenébe kifogyott a tinta!) osztálytalálkozómon alkalmával jöttek újra elő. Mikor körülnéztem megállapítottam, hogy mindenki gyönyörű és továbbra is csak irigyeltem őket, mint akkoriban. Szóval, ott mondtam el a többieknek, hogy én évekig csak vártam, hogy szép leszek. De nem lettem. Nem volt mit tenni, más utat kellett keresnem az önképem kialakítására, az ön-fejlesztésre, az önértékelésem javítására.
Szerencsére jött Soma Mama Gésa, aki leírta, hogy fiatalkorában kb. 8o testi hibát vett számba a testén. Szerencsére nekem ennyi nem volt. Kb. 6o körül volt és én ettől nagyon, de nagyon boldog lettem. És elindultam a saját utamon...
Hogy mégis mi történhetett, hogy ..... éves koromban (a fenébe, ezek a mai tinták!) elmentem egy híres festőművészhez és kértem, hogy fessen le mezítelenül. Elmondtam, hogy hiába várok, ennél már nem leszek szebb. Ezt a pillanatot viszont megszeretném örökíttetni. Képzelhetik, hogy meglepődött. Annyira, hogy lefestett. Hát így lettem én PUCÉR SZÉPSÉG és modell.
Hát mi is a szépség?
Ezt még a mai napig sem tudom, pedig a korom már jóval meghaladja a veszélyes testtömeg indexemet. Csak találgatni tudok...
Talán a párom szemében mai napig megcsillanó vágy?
Talán a "hivatásos életművész és szexbomba" gimnazista lányom szemtelen irigykedő tekintete?
Talán a határozottságom, a bátorságom, ahogy ezt a kérdés mostanság kezelem?
Talán...
Ezt mindenkinek saját magának kell eldöntenie! Ugye?
Kategóriák
Olvasói hozzászólások
- Kiűzetés a Paradicsomból
- (2) - Napraforgó22 - 2009/10/04
Korábbi bejegyzések
Archívum
Hasznos linkek
Copyright ©2004-2005 B13.hu Minden jog fenntartva.
A Blogot szerkeszti(k): LENAbuci
